Klió 2001/3.

10. évfolyam

“Lelkünkkel látjuk az időt...”1

“Mi az idő?” – kérdezi Szent Ágoston, és gondolatait következőképpen fűzi tovább. “Megmagyarázza ezt valaki könnyen és röviden? Megérti valaki gondolatai mélyén legalább annyira, hogy szóban kifejezze? Pedig csevegéseink során semmit sem emlegetünk olyan megszokott ismerős gyanánt, mint éppen az időt. Értjük, ha kimondjuk a szót. Értjük akkor is, ha mások ajkán halljuk emlegetni. “Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”2 Tizenöt évszázad nem volt elegendő ahhoz, hogy Szent Ágoston problémájára megoldás szülessék. Tulajdonképpen a mai napig igazak szavai: “... Mégis túlontúl homályba rejtőznek, és nincs anyaszülte, hogy rátalált volna eme kérdések nyitjára...”3 Hogy a probléma a mai napig aktuális, arra a magyárázatot a bennünk rejlő kérdések, kételyek adhatják. Oka többek között az a természetes törekvésünk, hogy megértsük a világban zajló folyamatokat, a magunk körül látottakat, “tudni szeretnénk milyen a világegyetem természete, de leginkább talán azt, hogy hol van benne a mi helyünk, honnan jött és hová tart a világegyetem, miért olyan, amilyen.”4 Lehetetlen az időről és a természet alkotó változásának titkáról meditálni anélkül, hogy mélyen át ne éreznénk az emberi értelem határait” – írta Alfred North Whitehead.5 S ennek a titoknak a megfejtése most, az új évezred beköszöntekor legtöbbünket valószínűleg még inkább foglalkoztat.

Az idő-problematika rövid történelmi áttekintéséhez a Damals folyóirat 1999. decemberi számát választottuk, melynek előszavában a főszerkesztőnő, dr. Marlene P. Hiller következőképpen indokolja a témaválasztást: “Az idő mindenkor konvenció kérdése (is) volt, így most az új millennium küszöbén különösen aktuális megemlékeznünk róla”. A címlapon – szellemes ötlet – Harold Lloyd próbálkozik a lehetetlennel, megállítani, illetve visszatekerni az idő kerekét. Elgondolkodva e jeleneten, talán a filmrészlet (Safety First, 1923) sokkal mélyebb tartalommal bír, mint ahogy azt műfaja sejteti. Tükrözi többek között azt a reménytelen törekvést, mellyel próbálnánk az időt szolgálatunkba állítani. (Nem véletlen, hogy olyan sokszor találkozunk “az idő fogságában, az idő rabságában, az idő fogva tart...” kifejezésekkel.)

“Az idő csodálatos dolog” – mondja elgondolkodva a marsallné Oktaviánusnak a Rózsalovagban, majd hozzáfűzi: “De nem kell tőle félni. Ő is annak az Atyának gyermeke, aki mindnyájunkat teremtett”.6 Hoffmannstahl idézete sugallja azokat a félelmeket, kételyeket, melyek mindenkor felmerülnek, ha az időt próbáljuk megragadni, de ugyanakkor némi “önnyugtatást”, valamiféle vonatkoztatási pontot is ad, meddig tekintsünk vissza, ha magyarázatot szeretnénk kapni kérdéseinkre.

“Az idő mindenütt jelen van és nincs sehol, intuitív módon megragadható és logikailag mégis nehezen definiálható, annyira nem bonyolult, hogy egy ébresztőóra is képviselni tudja, de mégis annyira paradox, mint a relativitás elméletéből eredő következmények: ez csaknem minden korban elbűvölte a gondolkodó szellemeket. Filozófusok és tudósok évszázadokon keresztül törték a fejüket az idő rejtélyes tulajdonságain és megkísérelték meghatározni, hogy mi az és hová halad, ha egyáltalán halad valamerre.”7

A Damals cikkei is ezeket a kísérleteket követik nyomon, kiragadva egy-egy korszak legérdekesebb(?) idő-képeit. Az összhatás mégis kissé lehangoló, kétségkívül találhatunk színes részeket is – de a katarzis élmény ezúttal elmarad. Nehéz lenne megfogalmazni, mi hiányzik a sorok közül, talán éppen maga az ÉLET, a mozgalmasság. Helyenként az az érzésünk, hogy túl hétköznapi megközelítését kapjuk a témának. Miért érdemes mégis elolvasni? Mert gondolatokat ébreszt, arra ösztönöz, hogy komolyabban elgondolkozzunk – utánaolvassunk – az itt felvetett kérdéseknek – s ez mindenképpen érdeme a számnak.

A bevezető cikk – Gabriele Metzlertől – az NSZK időtudatáról szól, A jövő felfedezése címmel, tulajdonképpen a németek második világháború utáni életérzését elemzi az “időviszonyuk” szemszögéből. Végső soron általános tanulságokat fogalmaz meg, hiszen bármely nemzet történelmét tanulmányozva megállapítható, hogy annak függvényében, milyenek a jelen körülmények, gondolhatunk nosztalgiával a “boldog békeidőkre”, vagy fordulhatunk várakozással a jövő felé. Einstein gondolataival tulajdonképpen összegezhető az egész cikk tanulsága: “A boldog ember túlságosan elégedett a jelennel ahhoz, hogy hosszabb időt töltsön a jövőben”.8

Egy epizód tehát a német történelemből, az az érzésünk, nem hiányozhatott a számból, hisz a “gazdasági csoda” korszaka minden német büszkesége. A hatvanas évek Németországában – úgy tűnik – a “múltidézés” háttérbe kerül, a jelen és jövő lesznek dominánsak. Ezzel párhuzamosan új problémák merültek fel, teret adva egy új tudományágnak, a jövőkutatásnak: az eddigi analízisek, diagnózisok helyét a prognózis váltotta fel. Érdekes megemlíteni, hogy a viszonylagos jelenkori megnyugvás magában rejti a jövő miatti aggodalmakat is, de ez sem újkeletű és természetesen nem kizárólagosan német sajátság, hisz már a Könyvek Könyve is figyelmeztet: “Ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”9

A jövő kiszámíthatóvá, illetve befolyásolhatóvá tétele már az ókorban is foglalkoztatta a tudósokat; Michael P. Streck a kérdés ókori keleti vonatkozásairól ír.10 Kétségkívül találhatunk említésre méltó kuriozitásokat a korabeli időfelfogásban, érdekes pl. a napszakok “nemesítése”: “A nappal a munka ideje; ezért az a férfi. Az éjszaka a szórakozásé, ezért az a nő” – olvasható egy forrásban. Meglepő az a terminológiai gazdagság is, mellyel a sumérek, babilóniaiak, illetve asszírok jelölték a napszakokat. A Streck által idézett etimológia is találó, látványosan tükrözi a napszakokhoz kötődő képzettársításokat, tevékenységeket. Így pl. a “dél” jelentése a babilóniaiaknál a “pihenő ideje”; a “hideggel” a reggelre utaltak. A Kr. e. VII. századtól kezdődően Mezopotámiában a napot tizenkettő egyenlő részre osztották, ezeket berunak nevezték az ország legnagyobb hosszegysége után. A berut hagyományosan két órának fordították, mivel ennyi időre volt szükség, hogy a beru távot, mintegy 10,8 km-t megtegyék.

Az ókori Keleten is minden napszaknak megvoltak az előírt funkciói. A szerző néhány pikánsabb finomsággal is szolgál. A szieszta pl. egy babilóniai jövendölés szerint a szerelmi élet ideje is volt. Eszerint ha egy férfi a déli forróság alatt élt e szenvedélyének, akkor a későbbiekben egy “védangyal” támogatásában részesült. Természetesen bizonyos tevékenységek az éjszakához kötődtek – pl. a városfalak őrzése, asztrológusok megfigyelései –, de azért a lakosság nagy része mégis a “Hozzon a nap örömet, az éj pedig nyugalmat” kívánsága szerint élt. Az sem véletlen, hogy a források egy része intelmek gyűjteménye – így pl. az éjszakai utazókat látják el hasznos tanácsokkal, vagy figyelmeztetnek, hogy a városkaput napnyugtától zárva kell tartani –, hiszen jó néhányan próbálták kihasználni az éjszakában rejlő lehetőségeket (gyakoriak voltak a betörések, lopások, fogolyszöktetések, erőszakos cselekedetek...). A szerző néhány megtörtént eset bemutatásával színesíti cikkét, különösen érdekes a Mari városából fennmaradt levél, mely egy különleges kémkedés története. Hammurappi törvényei jól ismertek, a cikkben megemlítik elődjét is, a Kodex Esnunna-t, melynek 12. és 13. paragrafusa tartalmazza a különböző szigorúságú büntetéseket, többek között annak függvényében, hogy a bűntett nappal vagy éjjel történt. Mialatt ugyanis az előbbinél csak pénzbüntetést róttak ki, az éjszakai lopást már halállal büntették. A magyarázat pedig így szólt: A tulajdon védelme éjszaka sokkal veszélyesebb, mint nappal; esetenként még a tulajdonos élete is kockán forog.

A korabeli Mezopotámiában az egyes napszakokhoz spirituális tartalom is társult, az éjszaka, illetve napkelte a rituálék, a mágia ideje volt, élve a csillagok és a nyugalom adta lehetőségekkel. Streck a Napistent dicsőítő himnusszal zárja gondolatait:

“Habár minden nap elsötétülsz, / arcod mégsem tűnik el, / hisz éjjel tovább élsz. / Ami nappal elmúlik belőled, / éjjel visszatér. / Te vagy Samas, / maga a Fény...”

Harald Kleinschmidt az idő-kérdést – középkori dimenzióban – filozófiatörténeti aspektusból közelíti meg, megerősítve a cikkünk elején tett megállapításunkat az ember-idő viszonyról, mely szerint ebben a korszakban is az utóbbi “fennhatósága” érvényesült.11 A szerző Shakespeare-t idézi, aki II. Richárd sorsán át érzékelteti a középkori ember azon küzdelmét, ahogyan az időt próbálja “megszelídíteni”: “... Időm elvertem én, most ő ver engem. / Most órájává tett meg az idő: / Eszméim percek, melyek nyögve szegzik / Szemem külső lapjára számukat, / Míg ujjam mutatóként vándorol / Közöttük, könnyeim letörleni. / Most, uram, minden óra, mely elüt, / Hangos sóhajjal kondul el szívem / Haragján: sóhaj, könny s nyögés mutat / Időt, percet, órát s az én időm / Csak Bolingbroke vad gyönyörébe száguld, Míg én, bolond kakukkja itt verem...”12

A korszak fő dilemmája persze a bibliai világkép alkalmazhatósága, illetve a XVI. századtól kezdődően ellentmondásossága volt időképe vonatkozásában. Amerika felfedezése, a természettudományos ismeretek gazdagodása kérdésessé tették az idő végtelenségébe vetett hitet. Érdekes azonban, ahogy a kételyekkel teli átmenet után, a XVIII. században ismét teret nyert a kezdet és vég nélküli idő víziója.

Az idő során minden vallás megteremtette a maga időszámítását – és ehhez kapcsolódóan naptárrendszerét –, mára azonban az egykori jellegzetességeknek csak alárendelt szerep maradt. Swantje Middeldorff a zsidó és az iszlám vallás idő-viszonyáról ír, választ keresve a különbözőségek okaira is, s ezek gyökerét a klimatikus viszonyok és az ehhez alkalmazkodó életmód másságában látja.13 A cikk – röviden – nem más, mint – sokszor komoly agytornát igénylő – játék a számokkal, ugyanis a szerző az egyes vallások jeles eseményeihez tartozó időpontokat hasonlítja össze. A zsidó és az arab világban az időszámítás bizonyos misztikummal párosult; minden hónapnak megvolt a maga szerepe, illetve valamennyihez kötődött valamilyen konkrét feladat, kötelesség. Az iszlám vallásban pl. a 12. hónap, a dhu’l-hejji, a mekkai zarándoklat ideje; a Muharram és a Rajab, illetve a Dhu’l-qu’uda és Dhu’l-hejji szent hónapokban tilos volt háborúzni. A zsidók a diaszpórát követően egységes időszámításukkal is próbálták – legalább szimbolikusan – fenntartani egységüket. A helyi sajátosságoknak persze előnye és hátránya is van. Így pl. 34 muszlim évnek kb. 33 keresztény év felel meg, ennek köszönhetően egy muszlimnak ugyanannyi idő alatt többször van születésnapja, mint egy zsidónak vagy kereszténynek; és a hátrány: hamarabb is öregszik...

Távolodva kelet felé egy számunkra még idegenebb hagyományokon nyugvó birodalommal szembesülünk, amely azonban – bizonyos kritériumok tekintetében – illeszkedik a nyugati civilizáció kereteibe.14 A Kínai Birodalomra is érvényes a megállapítás, miszerint egy társadalom fejlettsége időkoncepciója változásain át is tükröződik. Ezen a területen az időszámítás is a politika függvénye volt, természetesen az itteni szokásokat az ország hagyományainak, adottságainak (a mezőgazdaság kiemelkedő szerepe) kontextusában kell értékelni. Így érthető, hogy a császári vezetés által kiadott naptárnak összhangban kellett lenni az évszakok azon eseményeivel, melyek a mezőgazdaság számára mérvadóak voltak. Ugyanakkor a kínai ókor óta a naptárrendszer, az asztronómia, az asztrológia és a jóslás egymástól elválaszthatatlan egységet alkottak. Persze a “megfelelő időpont” kiválasztása nemcsak a praktikus cselekmények – mint a vetés vagy az aratás – esetében voltak fontosak, hanem pl. a házasság napjának megállapításánál, vagy annak meghatározásánál, hogy a császár mikor háljon a feleségével, és mikor ágyasaival, vagy mikor indítson hadjáratot. A Kínai Birodalom nagy kiterjedése azonban nem tette lehetővé, hogy a centrum mindenhol érvényre juttathassa elképzelését, így a perifériák sok esetben saját koncepciójukat követték. E tekintetben a legradikálisabb eltéréseket a buddhizmus nézetei jelentették.15 Érdekes megemlíteni még a társadalomban elfoglalt hely illetve az idővel való szabad rendelkezés közötti összefüggést: mialatt ugyanis egy magas rangú hivatalnok pl. viszonylag szabadon rendelkezett idejével, addig a kínai társadalom jelentős hányadát alkotó parasztság már sokkal kiszolgáltatottabb volt e tekintetben, de az iparosok, kereskedők autonómiája is erősen korlátozva volt.

Már az ősi Kínában is megkíséreltek a jövő titkaiba bepillantani – a teknőcök páncélzatába vagy a marhák vállába bevésett kérdések hűen tükrözik a kínai társadalom vezető rétegének félelmeit, kívánságait –, és a jóslások szövegei nem lebecsülendő forrásértékkel bírnak, hiszen legrégibb írott emlékeinket gazdagítják. Természetesen nem minden jóslatot igazolt a jövő; dr. Heike Talkenberger cikkében16 bemutatja azt a rendkívül díszes iráni “születési könyvet”, amely egyben Iskandar szultán horoszkópja is volt. 1411-ben készült el, az uralkodó 29. évében, és boldog életet ígért Iskandarnak, ami azonban beteljesületlen maradt, hiszen 1415-ben saját féltestvére, Rustan végeztette ki...

Ha a fenti gondolatokat egy színházi előadás felvonásainak tekintenénk, akkor most – az utolsó jelenet előtt – minden kétséget kizáróan egy rövid hatásszünetnek kellene következni. A záró akkordot Einsteinnek “ajánljuk”, kinek “racionális érzékenységgel” társult képi világa minden valószínűséggel felülmúlhatatlan: “Minden determinált... olyan erők által, amelyeket nem tudunk irányítani. Elrendeltetett a bogárnak, akárcsak a csillagnak. Emberek, növények vagy kozmikus por – mindannyian rejtélyes dallamra táncolunk, a távolban egy láthatatlan dudás adja meg a hangot.”17

Damals, 1999. december, főszerkesztő: Marlene P. Hiller, 82 o.